Február 2-a, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe a megszentelt élet napja. Ebből az alkalomból osztjuk meg az alábbi személyes reflexiót.
„Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták Szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izraelnek.”
(Lk 2,29–32)
Lassan öt éve tettem első fogadalmat a Szent Szív Társaságban, ötödik éve próbálom az Úrnak tett ígéretemhez hűen élni a mindennapjaimat – imában, munkában, tanulmányaimban, közösségeimben és minden más kapcsolatomban. Ha megkérdeznék, hogy miről tanultam, tapasztaltam a legtöbbet az elmúlt években, nehéz lenne a választás, mert sok új dolgot tanultam, tapasztaltam; vagy még inkább sok, korábban is ismert, tudott dolog kapott új perspektívát az életemben. Ha egyet kéne közülük választanom, akkor a szabadságról és a felelősségről szeretném megosztani a tapasztalataimat, mert úgy érzem, első néhány szerzetesi évemben talán erről tanultam, tapasztaltam a legtöbbet.
Amikor az emberek megtudják, hogy szerzetes (apáca!) vagyok (ami rajtam külsőre nem is látszik, mert mi nem viselünk habitust), rendszerint először a kötöttségekről és a szabályokról kérdeznek. Olyan szabályokról, amelyek szigorú korlátok közé zárnak, és leszűkítik a személyes szabadság terét. Voltak könnyedebb kérdések: beülhetek-e egy társasággal sörözni, mehetek-e moziba, részt vehetek-e ilyen vagy amolyan rendezvényeken, van-e takarodó a rendházban, vehetek-e magamnak ezt vagy amazt. De volt, aki teljesen nyíltan megkérdezte: Marad-e egyáltalán valami a személyes autonómiámból szerzetesként?
Az már az illető kérdezők beállítottságától és elvárásaitól függött, hogy megkönnyebbültek-e vagy éppen csalódtak, amikor azt válaszoltam, hogy ezekben a konkrét kérdésekben nálunk nincs külső és általános, minden helyzetben alkalmazható szabályozás vagy tilalom. (Bár néha talán könnyebb lenne, ha lenne! Sok nehéz döntést lehetne „megspórolni”, vagy nem kellene viselni egy személyesen meghozott rossz döntés következményeit.) Rajtam múlik, hogy egy adott helyzetben mit választok – emberként, keresztényként, szerzetesként. Sokszor azonban nem is az az igazi kérdés számomra, hogy valamit lehet-e, szabad-e szerzetesként, hanem sokkal inkább az, hogy akarom-e, érdemes-e, értelmes-e (számomra), jó-e, segítő-e nekem és/vagy másoknak. Ebben pedig – hogy a komolyabb kérdésre is válaszoljak – a személyes autonómiámnak, a személyes szabadságomnak egy nagyobb vagy érettebb fokát élem meg.
A fent idézett a helyzetek persze olyanok, amelyekben van, vagy legalábbis lehet személyes döntésem. De nem minden helyzet ilyen. Az adottságaimat, a múltamat, a környezetemet, a közösségem tagjait, a helyet, ahol élek nem én választom, nem az én döntésemtől függ. Félve, kicsit kínlódva kérdeznek néha a szerzetesi engedelmességről. Az engedelmességi helyzetek olyanok, amelyekben mások döntenek engem érintő kérdésekben. Jó esetben persze ez is párbeszéden alapul, de az utolsó szó nem az enyém benne. Beleegyezésemben nyilvánul(hat) meg az engedelmességem: „legyen meg a te akaratod”… Jézus sem a maga akaratát teljesítette, hanem az Atya akaratát. Hányszor mondom el nap mint nap: „legyen meg a Te akaratod”? A szerzetesi élet tudatosítja számomra, hogy feladatom engedelmeskedni a valóságnak: annak, ahogyan ma vagyok, amilyen ma a világ, ami körülvesz – szűkebb és tágabb értelemben. A pozitív, eredményes, jó dolgokat könnyű nagylelkűen fogadni, igenelni. A nehézkedést, a képtelenséget, a korlátokat, a zavarodottságot, a félelmeket, a hiányt viszont sokszor kihívás engedni megnyilvánulni, nehéz elfogadni még magamban is, nemhogy másokban. Azért, mert ezek fájdalmat, szenvedést okoznak. A személyes szabadság teljesebbé válása arról is szól, hogy mindezekre egyre inkább képes vagyok önként, saját akaratomból igent mondani – nem hősködésből, hanem annak réményében, hogy a fájdalom és a szenvedés nem a vége a történetnek, hanem az út része, át lehet rajta jutni. Abban pedig mindig van döntésem: tiltakozom, lázadok ellene vagy elfogadom. Beleegyezem. Jézus önként vállalta a szenvedést és a halált, és nekünk is azt mondta, ha követni akarjuk, vegyük fel a keresztünket. Nem szenvedéskultusz ez, hanem örömhír: „boldogok akik sírnak, mert vigasztalást nyernek”.
A rendünk lelkisége szempontjából igen fontos Loyolai Szent Ignác a lelkigyakorlatos könyvének elején azt mondja (szabadon idézem),* hogy minden ember arra van teremtve, hogy Urunkat, a Teremtő Istent dicsérje, tisztelje és szolgáljon neki. Az összes többi teremtett dolog pedig arra van, hogy az embert e céljának elérésben segítse. Azt mondja tehát Szent Ignác, hogy bármely teremtett dolog a segítségünkre lehet abban, hogy az Úrral való kapcsolatunk teljesebbé váljon. Viszont azt is mondja, hogy ezek közül a teremtett dolgok közül aszerint kell választanunk, hogy segítik-e vagy akadályozzák a célunk beteljesítését, azaz az Isten dicséretének, tiszteletének és szolgálatának a megvalósítását. A mi felelősségünk tehát, hogy felismerjük, kiismerjük, mi visz közelebb és mi távolít el minket a célunktól, az Istennel való igaz kapcsolódásunktól. Erre pedig nincs általános, mindenkire és minden időben érvényes recept.
Szent Ignác úgy mondja, hogy ahhoz, hogy valóban jól tudjunk választani, elfogulatlanokká (közömbösekké) kell válnunk a teremtett dolgok iránt: ne akarjuk inkább az egészséget, mint a betegséget, a gazdagságot, mint a szegénységet, a dicsőséget, mint a gyalázatot, stb. – ahogyan Ignác fogalmaz. De hát ki ne akarná jobban az egészséget, mint a betegséget, a gazdagságot, mint a szegénységet, a dicsőséget, mint a gyalázatot? Hiszen a betegség, a szegénység, a gyalázat mind fájdalmat, szenvedést tartogat. Ignác példái rávezetnek, hogy a jó választás egyáltalán nem egyszerű vagy magától értetődő. Én néha azt szoktam mondani, félig viccesen, hogy „igazi művészet”… Lehet benne tudás, képesség, tudatos munka, de hit nélkül nem lehetséges. Hit az Úr munkájában. Az pedig titok, hogyan szabadít fel minket mégis egy-egy jó döntésre, a vele való együttműködésre.
Az elmúlt években azt veszem észre, hogy egyre tudatosabban tudok választani, mert egyre több helyzetben látom meg, hogy igenis van döntésem, hogy rajtam is múlik. Az elmúlt öt év során megtapasztaltam, hogy a szerzetesi életünknek a rend Konstitúciója által meghatározott keretei, struktúrája segítség, támogató keret és nem korlát. Nem vak engedelmességet vár, hanem hűséget. A döntési helyzetekben azt tanulom, tapasztalom meg, hogyan élhetek azzal a szabadsággal, amely az Isten ajándéka mindannyiunk számára, és amit olykor olyan nehezen tudunk jól fogadni, jól megélni. (Kedves képem erre az Ószövetségből a pusztai vándorlás, amikor a nép „visszasírja” az egyiptomi rabságot, mert a pusztai kitettség és üresség elviselhetetlen és nagyon elbizonytalanító számára.) Ha vissza tudok térni ahhoz a kiindulóponthoz, hogy minden döntésem (a legkisebb, a leghétköznapibb is) végső soron az élő, velem lévő Istennel (Emánuel) való kapcsolatomról szól, és ha ez a dimenzió nem megijeszt, hanem bizalmat és bátorságot ad, akkor tudok tudatosan és jól dönteni. És ebben az esetben a döntésemmel járó felelősségtől, a nézetkülönbségektől vagy a mások ítéletétől sem ijedek meg (vagy inkább: nem ijedek meg annyira). Minél jobban megismerem Jézust (az Eucharisztia, az Evangélium, illetve más emberek tanúsága által), annál könnyebb a megfelelő látószögből tekinteni egy-egy helyzetre. Ahogyan János evangéliumában olvassuk: „…megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,32). Számomra ezt az mélyebb ismeretséget, komolyabb kapcsolatot a szerzetesi élet keretei teremtették meg, ezért köteleződtem el ebben.
Molnár Cecília Sarolta rscj
*Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok. Jezsuita Kiadó, Budapest, 2019. Vezérelv és alapigazság, 40–41. o.