Rólunk

Titok minden emberi sors
Beszélgetés Mariola Pietrzak Sacré Coeur nővérrel

Mariola nővér Lengyelországban született, a Szent Szív Társaság tagja. 11 évig Szegeden élt szerzetesi közösségével. Napi munkáján felül, önkéntesként a Karitásszal együtt a hajléktalanokért dolgozott. Egy éve Budapesten él, s itt is foglalkozik szegényekkel is. A munkájáról, a hajléktalanokkal szerzett tapasztalatairól kérdeztük.

Már egész fiatal korodtól szíveden viselted a társadalom peremére szorultak sorsát. Miért foglalkozol szegényekkel? Mi motivált erre?
Ezt az irányultságot még Lengyelországból, a szülői házból hozom. Édesanyám nagyon nyitott volt a szegények, főként a cigányok felé. Gyakran kopogtak be hozzánk, és édesanyám sokat segített nekik. Augusztus 14-én, Szent Maksimilan Kolbe halálának napján születtem, s ő Auschwitzban életét adta a másik emberért. Bennem is megvan a vágy, hogy akár életemet is adjam másokért. Fiatalabb koromban misszióba kívánkoztam Latin-Amerikába, a nagyon szegényekhez. Ez ugyan nem valósult meg, de megmaradt a segítés vágya. Latin-Amerika helyett végül Magyarországra kerültem, ahol elkezdhettem a munkát a hajléktalanok körében.

Hogyan segítesz a hajléktalanoknak, milyen munkába kapcsolódtál bele?
A helyi Karitász szervezésében szerda esténként forró teát és zsíroskenyeret osztottunk a város különböző pontjain. Nem a tea volt a lényeg, hanem a lehetőség, hogy találkozzunk, beszélgessünk a hajléktalan emberekkel. Akikkel megismerkedtünk, elmondták a történetüket, miért kerültek az utcára. Nagyon sokat tanultam ezekből a beszélgetésekből, például, hogy egy hajléktalan embernek sosem szabad feltenni azt a kérdést, hogy hol lakik. Ha meg szeretném találni, úgy kell kérdeznem, hogy hol szokott lenni.

Kaptál-e valamit a hajléktalan emberektől?
Nagy nyitottságot. Miután megismertek, mindig nagy szeretettel vártak. Magdi hat évet élt az utcán, utána hajléktalanszállóra került, majd egy szociális otthonba. Minden héten meglátogattam. Lassacskán a barátnőmmé vált. Így elmondhatom, hogy barátságot kaptam tőlük.

Kik vettek részt abban a szegedi teajáratban? Kik voltak az önkéntes csoport tagjai?
Egy szociális munkás házaspár, egyetemisták, segítő szándékú fiatal nők, illetve az utolsó néhány évben egész rendi közösségem is. A nővértársaim jelenléte nekem fontos volt, mivel a munka során szerzett tapasztalatainkat a közösségi imák, beszélgetések alkalmával rendszeresen megoszthattuk egymással.

Miért kapcsolódtak be a teajárat munkájába az egyetemisták?
Ők egyszerűen segíteni akartak. A fiatalokban nagyon sok önzetlenség és nagylelkűség van.

Szegeden csak a Karitász foglalkozik a hajléktalanok gondozásával?
Egy nagyon jól működő rendszer, szellemi műhely keretében havonta egyszer egyeztetik munkájukat a Karitász és a Máltai Szeretetszolgálat munkatársai, a szociális utcai gondozók, a hajléktalanszállók vezetői, a drogambulancia, a rendőrség és a különböző szegényeket segítő alapítványok. Komoly összefogás működik: nagyon jó a kapcsolat és az információáramlás. Egyszer a rendházunk adott helyet ennek a műhelynek, akkor éppen a haldokló hajléktalan emberek lelki ellátásáról volt szó.

Az elhunyt hajléktalanokat hogyan szokták eltemetni?
Ha nincs meg a család, az önkormányzat dolga a temetés. Ha a Karitász vagy a Máltai Szeretetszolgálat hírt kap arról, hogy az elhunyt keresztény volt, akkor a felekezetének megfelelő egyházi temetés is van. Én is részt vettem egyszer egy 28 éves fiú temetésén. Összesen öten voltunk a szertartáson.

Látsz-e különbséget a vidéki nagyváros és a főváros között ezen a téren? Melyek a tapasztalataid?
Jelenleg egy máltai mosodába járok, önkéntesként beszélgetek a hajléktalanokkal. Szegeden senki nem kérdezte meg, ki vagyok, miért járok közéjük. Budapesten látva a nyakamban a szerzetesi keresztemet rákérdeznek, hogy apáca vagyok-e. Van, aki örül ennek, és van, aki kevésbé.

A hajléktalanok előnyben részesítik a keresztény segítő intézményeket, vagy bárhova mennek, ahonnan segítséget kapnak?
Mennek mindenhová, de mivel a vallásos helyeken jobb a légkör, beszélgetnek velük, meghallgatják őket, ezt jobban értékelik. Számukra nagyon fontos, hogy legyenek biztos pontok, ahol figyelem várja őket. Ők attól szenvednek, hogy nincs helyük a világban. Teremtsünk hát olyan pontokat, ahol emberként, érző lényekként jelenhetnek meg. Ahol ismét arcot és nevet, méltóságot kapnak.

Melyek a legnagyobb problémáik?
A fizikai megpróbáltatásokon túl nagy terhet jelent nekik a magány. Egyedül vannak. Nemrég egyikük fejfájás-csillapítót kért. Azért fáj a feje, mert sokat ivott. Azért iszik, mert már 13 éve az utcán él és ezt túl sok kibírni. Némelyek szívesen visszamennének a családjukhoz, de a szégyen visszatartja őket. Sok egykori állami gondozott fiatal is az utcán van. Nekik sincs hová menniük. Ha az állami gondoskodás letelik, az utca lesz a családjuk.

Van-e különbség a férfi és a női hajléktalan között?
Kevesebb a hajléktalan nő. Ha egy nő az utcára kerül, gyorsan alkoholista lesz, hamarabb tönkremegy, mint egy férfi, jóval korábban meghal.

Milyen az istenképük, mit gondolnak Istenről általában a hajléktalanok?
Van, aki szerint Isten jó. Ismerek egy férfit, aki hosszú évekig ült gyilkosságért. A börtönben megismerte Istent, megtért és megéli, hogy Isten megbocsátotta a bűneit. Egy másik úgy véli, Isten cserbenhagyta és hagyja szenvedni. Mások szerint ha lenne Isten, nem volna többé nyomor és szegénység.

Akik elfogadják Istent, ők általában börtönviselt, nagy bűnösök?
Inkább az a jellemző, hogy hívő hajléktalanok találkoztak egy egyházi közösséggel, amely révén megtértek. Többen különféle kisegyházak tagjai, ők utcai zenés missziók alkalmával találkoztak Jézussal, de vannak katolikusok is, akiket például a Karitász karolt föl. Jó volna, ha több keresztény állna oda a hajléktalan emberek mellé, ápolnának velük személyes kapcsolatot.

Sok jó szándékú keresztény egyszerűen tart a hajléktalanoktól, nem áll szándékában kapcsolatba lépni velük. Mi lehet ennek az oka?
A hajléktalanok koszosak, büdösek. Nem vonzóak. Az sem jó érzés, amikor odalépnek, hogy pénzt kérjenek. Gyakran félünk, hogy megtámadnak. Sokan megvetik őket, mert úgy gondolják, hogy saját hibájukból kerültek az utcára.

Te hogy látod ezt?
Szerintem nincs jogunk az ítélkezésre. Minden emberi sors titok. Próbálok nyitott maradni irántuk, beszélgetni velük, meghallgatni őket, megadni nekik a személynek szóló méltóságot.

Amikor a városban jársz és eléd lép egy hajléktalan, adsz neki pénzt?
Nem adok pénzt, mert szerintem ez nem megoldás. Megkérdem, mire kell, és ha ételt akar venni, akkor veszek ennivalót és azt adom oda. Egyszer adtam pénzt Szegeden olyan hajléktalannak, akit jól ismertem. Ő száz forintot kért italra. Neki mégis adtam, mert már rosszul volt az elvonástól.

Mi a legkedvesebb élményed ebben a szolgálatban?
A közelmúltban a máltai mosodával kirándulni mentünk. Harmincöt hajléktalannal felbuszoztunk a Normafához, majd elgyalogoltunk Makkos Máriára. Aki akart, részt vett a szentmisén, majd bográcsoztunk. Az étkezés végén még ott maradt velünk tíz ember, akik elkezdtek egymással beszélgetni. Az egyik férfi elmondta, hogy nagyon szeretne hazamenni a lányához, de nincs rá pénze. Ebből kiindulva a következő kis párbeszéd zajlott le: "Szereted-e magadat?"- kérdezte az egyik társa. "Hát, nem tudom" - jött a válasz. "Ha magadat nem szereted, Istent is nehéz lesz elfogadni." Hajléktalan emberek egymással beszélgettek. Gyönyörű volt látni ezt az igazi megosztást. Nagyon nagy szívük van, nagyon mélyek, semmiképp nem kell félni tőlük.

TORNYA ERIKA
(megjelent A Szív 2010. októberi számában)