„Nekem az Ő végtelen irgalmasságának ajándékát adta”
(Lisieux-i Szent Teréz)
Makacs, önfejű és bátor kislány voltam, aki kereste az Igazságot, a minden látható dolgok és az események mögött rejtőzködő Misztériumot. Az évek során fokozatosan kezdett feltárulni ez a Valóság, maga Isten, Aki személyesen szólt a lelkemhez, megérintett a bensőmben.
Hívő katolikus családban nőttem fel; gyermekkoromban szerettem imádkozni meg templomba járni, tinédzserként pedig a romantikus regények mellett sokat olvastam a szentek életét. Különösen is azok a könyvek fogtak meg, amelyek az Istennel való kapcsolatról szóltak.
Főiskolai tanulmányaim alatt, amely egyben a rendszerváltás időszaka is volt, „kinyílt számomra a világ”, és kezdtem meglátni az Egyházban meglévő visszás dolgokat és ellentmondásokat. Csoporttársaim hatására megkérdőjeleződött a keresztény életem hitelessége. Az eddigi gyermeki hitem összeomlott, és fokozatosan kezdett átalakulni tudatosan felvállalt belső meggyőződéssé. Erre az időre esett szüleim kapcsolatának megszakadása is, amely mély sebet ütött a lelkemen. A kezdeti talajvesztettség állapota és egy szerelmi kapcsolat lezárása nyomán egy új élet kezdett kibontakozni bennem. Minden este a sarkamon ülve visszanéztem a napomra Jézussal együtt. Személyes, bensőséges kapcsolat bontakozott ki közöttünk, és éreztem, hogy egyre fontosabbá válik számomra a Vele együtt töltött idő, és egyre erősödött az a vágyam, hogy egészen Neki adjam át magamat. Többé már nem volt elég az eddigi ún. vasárnapi kereszténységem. Nem hagyott nyugton az a gondolat, hogy tenni akarok valamit Krisztusért, és az is világos volt, hogy egy közösségben, másokkal együtt.
Ekkor akadt a kezembe Puskely Mária Szerzetesek című könyve, amely a különböző szerzetesrendeket mutatta be. Számomra azok a rendek voltak érdekesek, amelyeknek a nevében Jézus Szíve szerepelt. (Jézus személyében a leginkább a személyiségének központja ragadott meg már korábban is.) Amikor a kijelölt rendek közül a Sacré Cœur oldalára értem, és elolvastam az alapítónő, Barat Szent Magdolna Zsófia idézeteit, mintha tűz lobbant volna fel bensőmben; azt éreztem, mintha egyenesen az én lelkemből származtak volna ezek a gondolatok. Kiírtam a nővérek címét és elérhetőségét egy cédulára és otthon betettem egy fiókba, és szépen elraktároztam magamban. Úgy 5 hónappal később újra rátaláltam a fent említett könyvre és rögtön fellapoztam a már ismert oldalt, és megint átjárt ugyanaz a tűz, mint az első alkalommal. Rögtön elhatároztam, hogy felkeresem a nővéreket.
A könyvben szereplő címen továbbirányítottak a Zugligeti plébániára, és 1990. január 25-én találkoztam két Sacré-Cœur nővérrel, akik tárt karokkal, mosolygósan és örömmel fogadtak. Az első pillanattól kezdve azt éreztem, mintha mindig ismertük volna egymást. Azt éreztem, hogy otthon vagyok.
(Szulyovszky Hajnalka RSCJ, örökfogadalmas Sacré-Cœur nővér)