Családom nem különösebben vallásos. Nagymamám szerette volna, ha megkeresztelnek, elsőáldozó és bérmálkozó leszek. A szüleim azt gondolták, rosszat nem tesz, hát legyen, így 15 éves koromig jártam hittanra, meg misére a matricák meg a kötelességtudat miatt, de a bérmálkozás napjával lezártam az egyházzal való kapcsolatom, és éltem a kamaszlányok normális életét: tanulás, barátok, bulik… Majd Szegeden folytattam tanulmányaimat főiskolán, ahol az az érzésem volt, megvan mindenem, mégis valami, valaki hiányzik az életemből, és keresgélni kezdtem. Egy pszichodráma tanfolyamon beazonosítottam, hogy az élő vízre vágyom.
Ezután egy csoporttársam elhívott a szegedi jezsuita templomba egy vasárnap esti misére. Jól emlékszem, hogy advent harmadik vasárnapja volt, mindenki nagykabátban, sapkában, kesztyűben ült a templomban, és én izzadtam, kipirosodtam, pólóra vetkőztem. Nem tudom egész pontosan megfogalmazni, mi történt velem, de hogy a Szentlélek nagyon erősen megérintett, abban biztos vagyok: azt éreztem, otthon vagyok, ez az, amire vágytam, és minél gyakrabban szeretnék idejönni. Így aztán rendszeresen jártam misére. Még nem nagyon értettem a dolgokat, de odavonzódtam, imacsoporthoz csatlakoztam, nyáron lelkigyakorlatra mentem. Megismertem az akkoriban Szegeden lakó Sacré-Cœur nővéreket, és néhány házi misén is részt vettem. Az tűnt fel, hogy teljesen normálisak, lehet velük bármiről beszélgetni, hogy nagy figyelemmel és szeretettel meghallják és meghallgatják azt, amit mondok, és valamiért fontos is nekik, hogy mi van velem.
Aztán Kalocsán kaptam állást, a helyi gimnáziumban tanítottam angolt és magyar, s ekkor már elengedhetetlen volt, hogy imacsoportot, közösséget keressek, plébániához csatlakozzam. De az életem nem a szerzetesség irányába terelődött, hanem a párkapcsolat felé. Egy több éves, hosszú kapcsolat során egyre inkább azt éreztem, eltávolodom Istentől, bár jártam a közösségbe, meg misére, és évente nyári 8 napos Szent Ignác-i lelkigyakorlatra. Ezeken a helyeken megerősödtem, hogy közelebb szeretnék kerülni Istenhez, de aztán otthon ezt nem tudtam megtartani, nem volt imaéletem. Majd édesapám súlyos beteg lett, és elkezdtem imádkozni. A szenvedése és a halála során rengeteg nehézségen mentünk keresztül, de kegyelmek sorozata kísérte ezeket. Az ő halálával elkezdtem olyan kérdésekkel komolyabban foglalkozni, hogy mi értelme az életnek, az én életem milyen irányba halad, mik a mély vágyaim…
Ezt követő nyáron nem volt már hely 8 napos lelkigyakorlaton, így elmentem egy 30 napos Szent Ignác-i lelkigyakorlatra, ami teljesen megváltoztatta az életem: véget vetettünk a párkapcsolatnak, minden nap jártam misére, felfedeztem a szentségimádást, és napi imaéletet alakítottam ki. Évente 2-3 lelkigyakorlatra is elmentem, és azt vettem észre, hogy hetente 3 napot különböző közösségben, imacsoportban töltök, emellett apostoli munkát vállaltam a helyi idősek otthonában, lelki vezetőt kerestem. Befordult az életem a szerzetesség utcájába, de ezt akkor még nem így éreztem…
Egy visszatérő imában azt láttam, hogy Jézus szívével össze van nőve a szívem, mint a sziámi ikreknek, és megtapasztaltam, hogy őrülten szeret. Mint ahogy Pál apostol írja: „Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” (Róm 8,38–39)
Hónapokig tartott, míg felismertem, hogy egy olyan szoros kapcsolatra hív Isten, ahová egy férfi már nem fér be. Mély vágy volt bennem, hogy válaszoljak a hívására, de sokáig tartott, míg levetkőztem a félelmeimet, elképzeléseimet és megengedtem magamnak ezt az új életet, és el tudtam engedni a csónak szélét, hogy vízre lépjek. A lelkigyakorlatok miatt fontos volt a Szent Ignác-i lelkiség, így jelentkeztem Sacré-Cœur nővérek hivatástisztázó kurzusára, melynek végén ki tudtam mondani, hogy szeretnék jelentkezni.
(Milánkovics Tímea RSCJ, elsőfogadalmas Sacré-Cœur nővér)