Néha segít, ha más emberek életútját olvassuk, mert azt tapasztalhatjuk, hogy mindenki hasonló életkérdésekkel küzd meg, az akadályok legyőzhetők, a nehézség éppúgy az élet része, mint a béke és a siker is. Most Heim Katalin RSCJ vallomását tesszük közzé két részletben, ami talán segíthet másoknak is az útkeresésben.
Ha a hivatásomról kérdeznek, az első dolog ami mindig az eszembe jut, visszagondolva életem első 3 és fél évtizedére, hogy két dologban voltam nagyon biztos az életemmel kapcsolatban: soha nem akarok szerzetes lenni és nem akarok soha külföldön élni, még rövid ideig sem. (Nos, az elmúlt 6 év fényében már óvatosabban használom a „soha” szót.)
Ha a mély vágyaimra gondolok, akkor az jut eszembe, hogy mindig szerettem volna Istent sugárzó, másokért élő ember lenni – csak épp nem ez voltam, és úgy láttam, hogy ez nem is leszek soha, hisz inkább egy depresszióra hajlamos, morgós, bátortalan, önbizalom-hiányos lány voltam, aki alig mert szóba állni másokkal.
Emlékszem egy OKET-re (Országos Katolikus Egyetemista Tábor), ahol jöttek előadók, szerzetesek, voltak kiscsoportos beszélgetések szervezetten és spontán, … és hogy ezekbe milyen nehezen tudtam bekapcsolódni. De volt egy egyetemista fiú (jelenleg már szerzetes pap), akit már korábbi Lelkészségi Hétvégékről ismertem, aki körül mindig sokan voltak, akivel Istenről és minden egyéb lelki témáról beszélgettek a többiek. Derűs volt, sugárzott róla, hogy fontos neki az istenkapcsolata, a hite, és ezt át is tudta adni másoknak. Én is ilyen akartam lenni, erről álmodoztam, sajnálkozva, hogy miért nincs nekem ilyen jó természetem, bátorságom, hitem, eszem. Ekkor még a Tanítóképzőre jártam, aminek elvégzése után hittanár szakos egyetemista lettem a Pázmányon. A tanulmányaim mellett már hitoktattam, táborokat szerveztem, németet is tanítottam, és néhány patronás gimistársamnak köszönhetően nyaranta részt vettem Szent Ignác-i lelkigyakorlatokon Püspökszentlászlón. Ezek a lelkigyakorlatok nagyban segítettek, hogy ne csak szellemileg, de lelkileg és emberileg is fejlődjek, kinyíljak.
A 2002-es év lelkigyakorlata különös áttörést hozott: elhittem, sőt megtapasztaltam, hogy Isten valóban szeret, önmagamért, és nem azért, amit teszek. Ez a tapasztalat nagy változást hozott az életembe, olyat, amit nem én tettem, hanem csak észrevettem egy idő után: nyitottabb lettem másokra, már nem azt vártam, vágytam, hogy észrevegyenek, segítsenek, szeressenek, hanem én léptem az emberek felé és próbáltam őket meghallgatni, segíteni, szeretni. Ennek hatására egyre jobban éreztem magam a bőrömben, és így egyre többet mosolyogtam. Néhány év után pedig azt éltem meg, hogy már engem is úgy látnak mások, mint egykor én azt az egyetemista fiút. Ekkor értettem meg, amit Nemes Ödön jezsuita atyától sokat hallottam: hogy mély vágyaink megegyeznek Isten vágyával velünk kapcsolatban.
Bár ehhez még hozzájárult egy másik lelkigyakorlatos élményem: Egész nap sírtam, hogy nem akarok szerzetes lenni – a mai napig nem tudom, akkor honnan jött ez a gondolat és félelem –, és a nap végén Isten azt mondta nekem, hogy ő semmi olyat nem vár tőlem, amit én nem szeretnék. Isten szabadon hagyott, nem kényszerített, és talán épp ez kellett ahhoz, hogy – ugyan jó néhány évvel később –, de végül mégis meg merjem engedni magamnak annak a lehetőségét, hogy talán egyszer szerzetes legyek. Amint kinyitottam erre a szívem, hol máshol, mint egy újabb lelkigyakorlaton, csodálatos dolgok kezdtek történni velem.
Egyszer Mária Magdolna napján szívembe markolt a napi olvasmány egy mondata az Énekek énekéből: „Keresem, akit szeret a lelkem” (Én 3,1). És erre a megfogalmazott vágyra válaszul Isten nagyon közel jött hozzám és átölelt, beborított szeretetével. Nem tudom ezt másképp megfogalmazni. Ez az élmény, ami nem egyszeri alkalom volt, hanem azokban a hetekben gyakran ismétlődött, nem templomban, ima közben vagy egyéb szent helyen ért utol, hanem egy tengerparti nyaralás során, autóban utazva, a tengerben fürödve, várost látogatva… Velem volt. Amíg meg nem fogalmazódott bennem, hogy engem soha senki nem szeretett még így és nem is fog.
És jött a kérdés: Én hogyan tudok válaszolni erre a hatalmas szeretetre? Kellett még néhány hónap, amíg elhittem, hogy nem fog elmúlni az a vágyam, hogy szerzetes legyek. Majd különösebb keresés nélkül eljutottam a Sacré-Cœur (Szent Szív) nővérekhez, ahol ez első pillanattól fogva úgy éreztem, itt van a helyem. Ennek lassan már 11 éve, ám ez a meggyőződésem nem változott, csak formálódott, tisztult és erősödött a küzdelmesebb időszakok ellenére, illetve azok által is, mert itt „megleltem, akit szeret a lelkem” (Én 3,4). Ezért készülök arra a következő 1 évben, hogy az örökfogadalom által végleges IGEN-t mondjak Istennek a Szent Szív Társaság tagjaként.
(Heim Kata RSCJ, elsőfogadalmas Sacré-Cœur nővér)