Az év első hónapjának szinte minden találkozása azzal kezdődik, hogy boldog új évet kívánunk egymásnak. De mit is kívánunk ilyenkor valójában a másik számára? – Ezt a kérdést járja körül Véronique Margron OP a francia katolikus rádió (RCF) számára készített jegyzetében.
„Sokan mondják: »Ki mutat jót nekünk?«
Ragyogtasd ránk jelként arcod fényességét, Uram!” (Zsolt 4,7)
Mindannyian tudjuk, hogy milyen súlya van életünk fájdalmainak, bánatainak és kudarcainak. Meg tudjuk hát őrizni egyáltalán a boldogságot? Hiszek abban, hogy igen. A boldogságot sokkal inkább kapjuk, mintsem meghódítjuk, vagy még kevésbé megvesszük; az élet mélységeiből kapjuk, ahol szembe kellett néznünk a veszéllyel, a halállal és a boldogtalansággal. A boldogság könnyen elillan, ugyanakkor mégis egyfajta szilárd alap: a vágy, hogy szeressünk; a másokról való gondoskodás; annak biztos tudata, hogy a nagybetűs Másik, az Isten velünk van; egy megújuló tekintet az élet által kínált egyszerű örömökre, mindenféle hátsó szándék nélkül, még anélkül is, hogy arra törekednénk, hogy megtartsuk őket.
Boldogok elsősorban azok, akik úgy tudnak önmaguk maradni, hogy nincsenek egyedül. Igent mondani az éppen elégséges boldogságra és védeni azt; de nem úgy, mint egy erődítményt, hanem a szív ébersége által. Hát igen, ki mutatja meg nekünk a boldogságot, ki mutat jót nekünk? Ki adja meg nekünk ehhez a belső látást, hogy felismerhessük, hogy igent mondhassunk rá, hogy hagyjuk közelíteni, anélkül, hogy elijesztenénk. Kockázatos út, akárcsak az élet mellett szóló döntés. Megérezni az életet, beleérezni, kockáztatva, hogy szenvedünk tőle.
Boldognak lenni a Bibliában azt jelenti, hogy nem a kitaposott úton haladni – kényelemből vagy lustaságból. Hanem kockáztatni, kockára tenni saját magunkat. Ellenállni az illuzórikus álmoknak; nem hagyni, hogy az előre legyártott gondolatok, sémák magukkal ragadjanak. A boldog élet útja, szerényen és makacsul, azt kívánja, hogy a valóságot úgy fogadjuk, ahogyan az magát kínálja. Hogy teljes lényünkkel kívánjunk élni, türelemmel abban a hitben, hogy mindjobban megnyitni magunkat lehetséges és boldogságot hoz. A boldogság az lehet, ha hiszünk és remélünk mindazzal, ami leginkább bele van vésődve a lelkünkbe. Azzal az alapvető feltétellel, hogy nem tartunk meg mindent magunknak: sem a fájdalmat, sem a szomorúságot, sem az örömöt, sem a reményt.
Talán némi bátorság azért szükséges ahhoz, hogy megízleljük a boldogságot, ami ily módon kínálkozik számunkra. Hogy ne hagyjuk, hogy elmenjen mellettünk. A lélek egy megmozdulása, amely lehetővé teszi számunka, hogy ellenálljunk, az időben való „leharcolódásnak”, és a reményből való kiábrándulásnak. Boldogság, vagyis az eljövendőre, egyszerűen a holnapra való összpontosítás, és annak megerősítése magunk számára, hogy a jóindulat és a szolidaritás többet érnek, mint a gyanakvás vagy a közöny. És hinni abban, hogy mi írhatjuk az életünket, kezünkben tartva a tollat. Úgyhogy igen, valóban legyen ez az év boldog mindannyiunk számára!
(Véronique Margron OP jegyzetének részletét Molnár Cecília RSCJ fordította)