Az első hónap
Február 24.-én érkeztem meg Manilába, a Fülöp-szigetek fővárosába. Nem volt túl sok információm arról, hogy milyen önkéntesmunkát is fogok végezni, de az izgalmam, hogy végre itt vagyok, felülmúlta az aggodalmaimat. A legfontosabbat tudtam: Sacré Coeur nővérek (Szent Szív Társaság) által vezetett központban fogok dolgozni, így abban biztos lehettem, hogy jó kezekben leszek.
Nagyon kedvesen fogadott mindenki. A hétköznapok reggel 7:30-kor indultak, ekkor kezdődött az első csoport a Saint Madeliene Sophie Foundation oktatási központjában. A második 9:30-tól majd ebéd, délutáni pihenő és 3-tól volt még 2 foglalkozás párhuzamosan fél 6-ig. A gyerekek koruk alapján voltak beosztva. Az idősebbekkel (7-10 évesek) együtt olvastunk, számoltunk, a fiatalabbakkal (4-6 évesek) készségfejlesztő játékokat játszottunk, eszméletlen aranyosak voltak. Minden foglalkozásba egy kis mozgás is be volt építve, amit zumba formában kiviteleztünk. A fiatalok össze-vissza ugrabugráltak, de nagyon élvezték a testmozgást.
Ezek a gyerekek a lehető legnagyobb mélyszegénységből jönnek, mégis annyira szófogadóak és befogadóak voltak, amivel ritkán találkozik az ember. A csoportmunka végén mindig együtt étkeztünk.Szóval az élet fárasztó volt, de pezsdítő és lélekemelő a sok picurkával. Mivel velem nem tudtak igazán kommunikálni, általában csak megfogták a kezemet és húztak magukkal, hogy játszak velük vagy olvassak nekik.
Mindez március 10-én véget ért. A koronavírus miatt az iskolák bezárták, így ezt a központot is be kellett zárnunk. A Fülöp-szigetek március 15-től gyakorlatilag teljes zárlat alatt van. A fővárost április 15-ig lezárták, illetve a megye szintű területeket sem lehet elhagyni. Minden háztartásból egy ember kapott kijáró cetlit, amivel naponta egy órára hagyhatja el az otthonát. Ha nincs nálad ez a dokumentum, börtönbe is zárhatnak.
Ahogy már említettem, nagyon sokan élnek itt mélyszegénységben. A kép alapján senki nem gondolná, hogy milyen körülmények között laknak ezek a gyerekek, mert mindig annyira tisztán és rendezetten jöttek a központba. Amikor először vittek körbe a lakóhelyükön, rettenetesen meglepődtem. Elég sok helyen jártam már a világban, gazdag és nagyon szegény országokban egyaránt, de ilyen kiterjedt mélyszegénységgel még sehol sem találkoztam. A legtöbb család abból él, hogy a házuk elejében kialakítottak egy boltocskát. A férfiak pedig taxisként dolgoznak a háromkerekű járgányaikon.
Azonban mivel a taxisok 4-5 embert is szállítottak egyszerre, ezeket is betiltották a járványra való tekintettel. Ezzel az a baj, hogy így vannak családok, akik minden bevételüktől elesnek. Ha ez a helyzet sokáig áll majd így fenn, hamarabb fognak éhen halni a családok, mint ahányan a vírusban vesztik majd életüket. Mi március 22-én minden családnak, akivel együtt dolgozunk, szétosztottunk 5 kg rizst, hogy legalább valamelyest segítsük őket a nehéz helyzetükben. Ennél sokkal többet azonban mi sem tudunk jelen körülmények között tenni.
Rettenetesen hiányoznak a gyerekek. Nagyon nehéz egész nap ülni, olvasni és tudni, hogy nem tehetünk semmit, hogy azzal segítünk a legtöbbet, ha otthon maradunk. Bízom viszont abban, hogy tanulunk ebből a helyzetből és jobban fogjuk értékelni azon szabadságunkat, amivel a vírus előtti időszakban rendelkeztünk.
Novella Boglárka