A nagyböjti jámborsági gyakorlatok és liturgikus ünneplések mozzanatai között számos olyan akad, amelyek dramatikus megelevenítést adnak az evangéliumokban őrzött egykori húsvéti történetnek. Legismertebb ezek között a keresztút járása, amely állomásról állomásra haladva felidézi Jézusnak ott megélt szenvedését. Dramatikus vonásokat mutat a passió éneklésének szokása is. Isten jelenvalóságának az éppen aktuális húsvéti időben lehetséges észleléséhez adnak inspirációt a nagyszombati ún. Szent sír – látogatások. Ilyenkor ugyanis egy sír-díszletben fekve elhelyezett, szobor-szerűen megformált Krisztus-test látványához kapcsolódunk imádságainkkal. Ezek a példák a színházi eszköztár egyes elemeit az imádság eszközeiként használják. Az idei Nagyszombaton azonban nincs módunk a megszokott dramatikus megnyilvánulások közösségi gyakorlására. Ezért arra hívom meg imádkozó társaimat, hogy Bohus Zoltán: Színpad II. című üvegplasztikájának szemlélésével jussunk közelebb az ünnep misztériumához.
A kompozíció üvegtömbjét függőlegesen álló, trapéz keresztmetszetű üveglapok összeragasztásával alakította ki a szobrász. Ez a megoldás tömegében egy csonka gúla képzetét kelti. Az alkotás térszerkezete alkalmazkodik a perspektíva törvényeihez, tehát a természeti valóság dimenziójában tartja a szemlélőt.
Az előtér hétrétegű átlátszó közege az üres színpad képét mutatja. Ennek hátsó sötét falán, az aranymetszés vonalában egy kapunyílás sötét mélységek felé vezeti a tekintetet. A mélység is ürességet sugall. Az ürességhez mozdulatlanság társul és a mozdulatlanság csendje. A színpadon nincsenek szereplők, a kapunyíláson túl sem várakozik senki a színre lépésre. Díszletek sem jelzik, hogy bármilyen történésre számítani lehetne.
A színpadkép hatására bennünk támadt érzések talán rokonságot mutatnak azzal, amit az idei Nagyszombat meghívása kelt bennünk. A nap üressége és csendje – mint már annyiszor – most is abból a megújuló hiányérzetből fakad, hogy a valóságos Isten ezekben az órákban nem nyilvánítja ki a valóságos ember életjeleit. Imádságaink – ennek enyhítésére megszokott – dramatikus eszközei azonban nem állnak most rendelkezésünkre. Mit hozhatunk elő a sötét nyíláson túli térből, a színpad ürességének és csendjének oldására?
Megtalálja-e tekintetünk a kapunyílás sötétségének vonzása mellett az azt körülvevő íves fénymezőt és a kapubélletek tükröződéséből kirajzolódó, felfelé vezető lépcsőt? Tudunk-e ezen a lépcsőn haladni a hajnali órák reménye felé?
Bakonyvári M. Ágnes ASCJ