Akkor elment velük Jézus egy helyre, amit Getszemáninak hívtak, és így szólt tanítványaihoz:
– Üljetek le itt, amíg elmegyek, és amott imádkozom.
Maga mellé vette Pétert és Zebedus két fiát, azután szomorkodni és gyötrődni kezdett. Akkor így szólt hozzájuk:
– Halálosan szomorú az én lelkem. Maradjatok itt, és virrasszatok velem!
Egy kissé továbbment, arcra borult, és így imádkozott:
– Atyám, ha lehetséges, távozzék tőlem ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te!
Visszajött a tanítványokhoz, és alva találta őket; így szólt Péterhez:
– Hát egy órát sem tudtatok virrasztani velem? Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőtlen.
Másodszor is elment, és így imádkozott:
– Atyám, ha nem távozhat tőlem ez a kehely anélkül, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod!(Mt 26,36–42)
Egyedül vagy. Az utolsó nagy döntésnél, a teljes önátadás pillanatánál nincs jelen senki. Csak Te és az Atya, együtt a Lélekben.
Az emberek alszanak vagy távol vannak.
Magány, megnemértettség, árulás, elhagyatottság.
Nem most kezdődtek az életedben, de mintha mind összesűrűsödnének ebbe az éjszakába.
Számunkra csak a halálod pillanatában vált nyilvánvalóvá, de valójában itt történt.
A halálosan rettegő ember teljesen kiszolgáltatja magát az Atya akaratának. De akarhatja-e Isten a szenvedést és a halált? – Nem, ez az isteni akarat nem a szenvedésre vagy a halálra irányul, hanem az Életre – arra az életre, ami átvezet a halálon –, és arra a fajta szeretetre, amely vállalja a teljes lemondást, az önátadást, a mindent odaadást.
Értünk történt így, ebben a formában.
Szeretetből irántunk, akik magadra hagyunk, megtagadunk, fel sem ismerünk vagy félreismerünk, elárulunk, megvetünk, kigúnyolunk, megostorozunk szavainkkal és megsebzünk a Rád és egymásra dobált köveinkkel, vádaskodásainkkal, közönyünkkel; és újra meg újra a halálodat követeljük. Félelemből. Gyávaságból. Szégyenből. Önzésből. Hogy ne kelljen szembesülnünk a tekintetedben önmagunkkal, rossz döntéseinkkel, elveszettségünkkel.
Te pedig hagyod. Vállalod. Engeded. Ott a Getszemáni kertben, és másnap a Golgotán. Akkor, most és örökké.
Mert vársz ránk, szeretsz minket és bízol bennünk. Az életed odaadásával bizonyítod a bizonyíthatatlant. Életedet értünk adod, de az Atyának adod át.
„Atyám mindent átadott nekem” (Mt 11,27) – mondtad egyszer. Most pedig mi is láthatjuk, mit jelent ez. Most a mi számunkra is láthatóvá válik, amikor Te is átadsz mindent, visszaadsz mindent az Atyának.
A három nap történése egyetlen pillanatban. Add Uram, hogy legalább egyszer megsejtsünk ebből valamit!
(Heim Kata rscj)