Nagyböjt! – Épphogy kimondjuk ezt a szót, máris a következőkre gondolunk: erőfeszítéseket tenni, megvonni magunktól valamit, megfogadni valamit, és persze meg is tartani, egy szóval: szemöldök-ráncolva végre komolyan venni a szomorúságot! Ez egy olyan nagyböjt, ami belőlünk indul ki, hogy Isten felé vigyen, ahelyett, hogy Istenből indulna ki, hogy saját magunk felé vigyen.
Valójában meg kellene fordítanunk a dolgokat: a nagyböjt nem a megtartásról, még csak nem is a visszatartásról szól, ellenkezőleg: megnyílásról, arról, hogy hagyjuk, hogy az élet meghódítson bennünket, hogy átjárjon és átalakítson, hogy körülöttünk is szétáradjon. Így téríthet meg bennünket, véghez viheti bennünk azt a visszafordulást (megfordulást), amely újra felfedezteti velünk a bennünk lakozó Forrást.
Máté evangéliumában a passió elbeszélésében ezt olvassuk: „A Mester üzeni: »Az én időm közel van, nálad tartom meg a húsvéti vacsorát tanítványaimmal.«” (Mt 26,18) Ezt Jézus mindannyiunknak mondja: az én időm közel van. Az irántad érzett szeretetem végső kiteljesedésének az ideje, annak az ideje, amikor „nálad tartom meg a húsvéti vacsorát”, a szíved legmélyében, a te hús-vér lényed legigazabb valójában. A húsvét szó a [görögben és a latinban] átkelést, átvonulást jelent [„ez az Úr átvonulása” – vö. Kiv 12,11]. Engedd, hogy átkeljek rajtad, hogy betérjek hozzád! Engedd, hogy átkeljek veled a halálból az Életre, a gyengeségeiden, a szenvedéseiden, a félelmeiden keresztül, amelyeket kinyitsz, felajánlasz az én átszúrt Szívem számára, amelyeket leteszel, visszateszel az én szögekkel átszúrt kezeim gyengédségébe. Meg akarod-e hát engedni nekem, hogy megadjam a te emberi idődnek, a történetednek, a mindennapi életednek a végső értelmét és minden belső mértékét?
A minket szétszóró gondolatok ellen
Fel kell ismernünk, mi életünk valódi tétje, és hogy a nagyböjti idő lehetőséget ad arra, hogy felfrissítsük: a nagyböjt a munka ideje; harc mindaz ellen, ami a belsőnkben visszafogja az Életet; mindaz ellen, ami bennünk visszautasítja az Élet ajándékát; mindaz ellen, ami megfoszt bennünket az élettől minden olyan egyes esetben, amikor úgy gondoljuk, hogy az életet megadhatjuk magunknak, megszerezhetjük saját erőfeszítéseink, lemondásaink, „csinálni akarásunk” és „csinálni tudásunk” által. A nagyböjt mindannyiunkat belső munkára hív. De nem arról szól, hogy minden erőnkből változtatni akarjunk – sem saját magunkon, még kevésbé a többieken. Hanem arról szól, hogy egyezzünk bele a belső mozgásokba, abba, hogy engedjük, hogy Isten Lelke kimozdítson bennünket belső erődítményeinkből, hogy a sivatagba vezessen, hogy megszabadítson minket. És beleegyezni, megengedni, elengedni gyakran rettenetes!
A monasztikus élet kezdeteitől fogva a szerzetesek nagy spirituális és pszichológiai kifinomultsággal érzékelték, hogy miben áll ez a spirituális harc. Ez a küzdelem kemény, sőt, gyakran erőszakos. Athénagorasz igen jól fejezi ki: „a legkeményebb háború az a háború, amit saját magunk ellen vívunk”. Ebben a belső küzdelemben gyökerezik embertársaink minden küzdelme; és éppen ezáltal osztozunk valóságosan e világ harcaival és reményeivel.
A küzdelem abban áll, hogy harcolunk az ellen, amit a monasztikus hagyomány „gondolatok”-nak nevez, azaz a mindenféle eszmefuttatások ellen, amelyek mindenféle irányban tekeregnek a fejünkben, rángatnak, megkeményítenek vagy szétszórnak bennünket. Szent Benedek az alázatról szóló traktátusában beszél erről. Minden egy „gondolattal” kezdődik, ami fokozatosan foglyul ejt, majd teljesen leigáz bennünket lelkünkben és szívünkben.
Ez az a folyamat, amit a Teremtés könyvének 3. fejezete leír: a kígyó bekúszik a fülünkbe, ott elültet egy gondolatot – egy olyan gondolatot, amely egyfajta keveréke igaznak és hamisnak: igaznak, hiszen Isten valóban megtiltott valamit („a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz…” (Ter 2,17)), de a kígyó hamisat kever bele („Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? (Ter 3,1)). Ebben áll a gonosz egész művészete: átalakít, deformál, és ezzel a valóságnak egy olyan értelmezését adja, amivel a gyanú és az irigység erőszakosságába taszít bennünket.
A Gonosz szellem nem szereti sem a hosszan tartó dolgokat, sem a reményt
Nyilvánvaló, hogy azt nem tudjuk megakadályozni, hogy egy gondolat átfusson a fejünkön. De ha elkezdjük ápolni a vele való párbeszédet és kapcsolatot, akkor rabjaivá válunk, és hát ekkor már túl késő. Ezt kéri Szent Benedek a regulájához írott prológusban: „[a szerzetes a] sátáni gondolat[okat] még keletkezésükben megragadja és Krisztushoz csapja”. Csábító, hogy hagyjuk magunkat elragadni az elbátortalanodás, a gyanúsítgatás, a célozgató vagy homályos felvetések, az előre elképzelt vagy tudni vélt dolgok által. A monasztikus szerzetesek fegyvere a „gondolatok” ellen a következő: valami jóval helyettesíteni, elsősorban és különösen: ismételgetni, a szánkban forgatni egy evangéliumi igét; végső soron vigyázni, hogy ne „üresben forogjunk”. Ha valóban odafigyelünk Jézus egy-egy szavára, vagy egy másik szép szövegre, zenére, vagy a természetre, ezek a kis elvetett magok a szívünkben termékeny veteménnyé válnak, a szabadság és az új élet veteményévé. „Az igazság iránti engedelmesség által tisztítsátok meg életeteket az igazság iránti engedelmességgel a képmutatás nélküli szeretetre! Kitartóan, [tiszta] szívből szeressétek egymást, ugyanis nem romlandó magból, hanem romolhatatlanból születtetek újjá Isten élő és maradandó igéje által.” (1Pét 1,22–23)
Teljesen normális, hogy harcolnunk kell. A lényünk legmélyén az Úr Fényessége lakik, de a sötétség szüntelenül szeretné elfojtani. Arról van szó, hogy ne hagyjuk magunkat elbátortalanítani, és a kísértésekben, a megpróbáltatásokban hívjuk Istent, hogy ki tudjunk tartani. A Gonosz szellem nem szereti azt, ami hosszan tart, sem a reményt; szeret minket a padlóra küldeni, de azt nem szereti látni, hogy úton vagyunk, a megtérés útján, a növekedés és a bátorság útján.
Kérjük, hogy tanítson minket az alázatra
Nem hagyni, hogy a „gondolatok” magukkal ragadjanak, és átjárjanak minket, ébernek maradni… ez a mi részünk, hogy ne egyezzünk bele ezekbe a „gondolatokba”. A harchoz és az ellenálláshoz az erőt az Úr adja, ha kérjük tőle minden alkalommal, és ha nyitva hagyjuk a szívünket, hogy el tudjuk fogadni. A kérés aktusa nagyon fontos. Az igaz kérés alázatra tanít bennünket, és az alázat saját létünk igazságába helyez minket, és a valódi élet igazságába is. Kérni annyit tesz, hogy elismerem, hogy nem én adom saját magamnak az életet, azaz beleegyezem abba, hogy kapom, hogy megnyitom magam az igazi Forrásnak.
Szilvánusz testvér (20. századi athosz-hegyi szerzetes) írta: „Minden küzdelem célja megtalálni az alázatot”. Miért? Hogy az alázatot ne tévesszük össze a megalázással; az utóbbi perverz és destruktív; az előbbi azonban az a fajta emberi és spirituális igazság és helyénvalóság, amelyre minden ember szomjazik. A nagyböjt olyan idő, amely arra hív, hogy az alázat útján járjunk, ami egyszersmind az Isten Lelkére való tudatos odafigyelés útja is, arra, hogy mire indít bennünket szavakban, tettekben, saját magunkkal és egymással kapcsolatban. A győzelem útja hosszú, de mindig lehetséges és elérhető, ha naponta gyakoroljuk, mert a Szentlélek bennünk lakozik, és apránként megadja nekünk az erőt és a megkülönböztetés (discernement) képességét ahhoz, hogy előre haladjunk és legyőzzük a „gondolatokat”.
A mi dolgunk pedig az, hogy kérjük Őt! Azért, hogy kérjünk, mi vagyunk a felelősek, a hétköznapjainkban éppúgy, ahogyan Istennel kapcsolatban. Isten képes cselekedni, de nem nélkülünk. Meg kell hát tanulnunk helyénvalóvá tenni kéréseinket, beleegyeznünk abba, hogy feltegyük magunknak a kérdést: Honnan származik ez a kérésem? Mi van a kérésem hátterében? Ez a beleegyezés nem más, mint az alázat. A nagyböjt arra hív bennünket, hogy tartózkodjunk a hamis kérésektől.
A nagyböjt valójában belső döntést kíván tőlünk: hogy szívünk legmélyének a szintjén éljünk. Így aztán igaz módon nézhetünk, hallgathatunk másokat, beszélhetünk hozzájuk vagy kinyújthatjuk feléjük a kezünket; hitünk megtestesülhet bennünk. Arra vagyunk ugyanis hívva, hogy a hitünket a szívünkben és a hús-vér valónkban éljük. Ez maga a húsvéti misztérium. Megbánást tanúsítani [megbánni, megtérni] nem más, mint útra kelni az Úr felé – egyszerre tartva saját mélységes Vágyunk és a többiek felé.
Kezdjünk Isten Lelkére figyelni
Összefoglalva: milyen lelkülettel vágjunk hát neki a nagyböjtnek? Kezdjünk el tanulni, és kezdjünk el figyelni Isten Lelkére, aki az élet és a igazság lelke, hogy ő váljon belső Mesterünkké. A nagyböjt mindenekelőtt adomány, amelyet elfogadhatunk, és nem cselekedetek sora, amelyeket végre kell hajtanunk, még akkor sem, ha vannak bizonyos dolgok, amelyeket szükséges megtennünk. Ahhoz, hogy igaz legyen a másokra való odafigyelésünk, az, amit megosztunk egymással, ahhoz, hogy igazak legyenek lemondásaink, adományaink, és valóban élő gyümölcsöt hozzanak, mindezeknek mélységes vágyainkban és az imánkban kell gyökerezniük. Így maga Krisztus teheti egyszerűvé és tisztává a tekintetünket, Ő nyithatja meg a kezünket, Ő egyesítheti személyes képességeinket és gazdagságainkat a magunkat odaadás és a közösségnek való felajánlás lendületében. A nagyböjt tehát mindenek előtt ezen a szinten értendő, hiszen azt az utat mutatja meg, amely az egónktól való megszabadulás felé vezet. Ne féljünk hát elindulni az igazságnak ezen az útján: Isten ott vár ránk.
(Carême : Le combat intérieur; Sr. M.D., Abbaye de Jouarre. Revue Croire Aujourd’hui. Molnár Cecília rscj fordítása)