A katolikus egyház minden évben február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján ünnepli a megszentelt élet napját. Ilyenkor az egyház hálát ad a szerzetesnőkért-szerzetesekért és a megszentelt életet élőkért. Ennek kapcsán írt Molnár Cecília, Sacré Coeur novícia egy megérintő tanúságtételt életéről, hivatásáról.
Molnár Cecília vagyok, novícia a Sacré Cœur nővéreknél, azaz a Szent Szív Társaságban. Ez egy Szent Ignác-i lelkiségű nemzetközi szerzetesrend, amelyet 1800-ban alapított Szent Magdolna Zsófia (Madeleine Sophie Barat). Magyarországon már a 19. század derekától jelen voltak a nővérek, két nagy iskolájuk volt, az egyik a PPKE „Sophianum”-a Szent Magdolna Zsófia nevét őrzi. Ma két közösségben élnek nővérek Budapesten. Mi hívott engem a Sacré Cœur nővérek közé? Miben változtatta meg és változtatja meg az életemet nap mint nap az, hogy szerzetesközösségben élek? Mit adok és mit kapok azáltal, hogy a szerzetesi képzésben veszek részt?
Mi hívott? – Felnőtt megtérő vagyok, és felnőtt koromban keresztelkedtem meg. A keresztség felvétele melletti döntésem egy hosszú és küzdelmes lelki folyamat vége volt. Biztosan tudtam, hogy a keresztség felvétele számomra nyitás, új kezdet, meghívás valami újra. Fogalmam sem volt, hogy pontosan mire, de kerestem. Kerestem elsősorban az Egyháznak azon szegletét, ahol otthon érzem magam. És – egy véletlennek köszönhetően, amit én Isten akaratának is nevezek – megismerkedtem a Szent Szív Társasággal, és a nővérekkel. És már az első alkalommal, pedig senkit sem ismertem igazán közülük, otthon éreztem náluk magam. A rend konstitúciójában az apostoli közösségekről ez áll: „A nyitottság, a befogadás és a másokkal való osztozás teszi a közösséget az egység (kommunió) jelévé.” Tapasztaltam, és ez vonzott. Egy fél éves hivatástisztázó kurzus után magam is meglepődtem, hogy teljes szívből és örömmel tudtam igent mondani arra a kérdésre, hogy szeretném-e kipróbálni az ő életüket szerzetesjelöltként. Nem mellesleg, ez a döntés az egész életemet tényleg mindenestől felforgatta.
Miben áll a szerzetesjelölti élet? – Képzésből; először egy két éves jelöltidő biztosítja az ismerkedést a renddel. (Erről Erzsi fog beszélni.) A második képzési fázis az ún. novíciátus; ez már egy szorosabb elköteleződést, és egy mélyebb ismeretséget jelent a rend történetével, karizmájával, küldetésével, és nem mellesleg önmagammal és az Úrral. Számomra a novíciátus megkezdése praktikusan azt jelentette, hogy a nyelvészeti doktorátusom megszerzése után abbahagytam a munkámat, vagyonközösségbe léptem a nővérekkel, és elköltöztem Lyonba, Franciaországba, mert jelenleg ott működik a novíciátus. Másfél éve ott élek, egy nemzetközi közösségben, amelynek a nyelve a francia; ebben a néhány hónapban egy ún. apostoli gyakorlaton vagyok Budapesten.
Mi változott az életemben? – Erre lehet elég röviden is válaszolni: nagyjából minden. És ez a változás örömteli! Kicsit úgy, mint a mai evangéliumban: aki kapcsolatba kerül Jézussal, azzal változás történik: a benne lakó rossz szellemek kiabálni kezdenek, de Jézus elhallgattatja őket, és az ember megszabadul tőlük (vagy legalábbis megtanul velük bánni). Talán a legnagyobb változást úgy tudnám körülírni, hogy egyre nagyobb teret próbálok nyitni szívemben (és a tudatomban) annak, aki az életemet létrehozta és szeretettel irányítja, és akinek a megnyílt oldalából vér és víz, azaz az élet árad. Akinek ki vagyok szolgáltatva – ha tudomást veszek erről, ha nem; ha elfogadom ezt, ha nem. Aki az Ő saját életét kiszolgáltatja nekem – nap mint nap, itt az oltáron, és a testvéreim által. A szerzetesi élet számomra egy odafordulás, vagy inkább visszafordulás Istenhez, ahhoz az Istenhez, aki mindig lát, és mindig nyitottan és szeretettel van jelen számomra.
Mit hoz ez magával? – Számomra bizalmat, bátorságot, nyitottságot annak a befogadására, ami körülvesz. Kinyitja a szemem és a fülem. Egyfajta stabilitást ad. Na nem olyan értelemben, ami egy helyhez, vagy egy vagy több személyhez kötődne, de még csak nem is a napirendem állandóságában nyilvánul meg. Mindezekben, azt hiszem, sosem voltam ennyire sok változásnak kitéve, és sosem kényszerültem ilyen intenzíven tanulni a rugalmasságot… Egyfajta belső stabilitás ez, azt hiszem, ez Krisztus békéje, amit nem úgy ad, ahogyan a világ adja… Örömöt is jelent, ami nem egy ilyen „minden happy” vidámság, vagy pozitív hozzáállás, hanem inkább egyfajta derű. A mostani hétköznapjaim, a munkám tapasztalata az, hogy lendületet is ad. A szentmise végén ma is el fog hangzani: „Menjetek, küldetésetek van, szolgáljátok Istent és embertársaitokat.” Ennek a küldetésre elbocsátó mondatnak a lendületét adja, cselekvésre buzdít. Számomra és a rendtársaim számára ez a cselekvés, ez a szolgálat a nevelés, ami a rend konstitúciója szerint egy kölcsönös, autentikus kapcsolaton alapuló közös növekedést jelent. Remélem, hogy mindazzal, amit megosztottam ma veletek, ezt a növekedést tudtam szolgálni! – Molnár Cecília nRSCJ