November 18-a Szent Philippine Duchesne ünnepe. Ő volt az, aki olthatatlan missziós vágytól hajtva elvitte rendünk lelkiségét az Újvilágba. 1818-ban kelt útra, csupán 18 évvel Társaságunk megalapítása után. Lelki alkatát, belső hozzáállását életének három meghatározó eseményén keresztül közelítjük meg.
Rose Philippine Duchesne (e.: Róz Filippin Düsenn) 1769-ben született a franciaországi Grenoble-ban. 1788-ban kezdi meg a helyi vizitációs kolostorban a noviciátust. Fogadalmat azonban nem tehet, mert édesapja – a nagy francia forradalom eseményeit látva – nem ad neki erre engedélyt. A forradalom és a terror (1792–1795) idejét átvészelve, végül 1805-ben teszi le az örökfogadalmat alapítónőnk, Magdolna Zsófia előtt az akkor mindössze öt éve létező Szent Szív Társaságban (Société du Sacré Cœur de Jésus). Az amerikai misszió vágya igen korán, már 1806-ban megszületik szívében, de csak 1818-ban kerülhet sor az utazásra; ekkor Philippine már közel 50 éves. Életének az utolsó szakaszát Amerikában éli le, és ott is hal meg 1852-ben. A Társaság és lelkisége ez idő alatt gyökeresedett meg, és terjedt el az amerikai kontinensen; és – a korban szinte egyedülálló módon – nem szakadt el az európai alapítástól, hanem megőrizte egységét. Amerikai és kanadai nővértársaink alapítójukként tisztelik Szent Philippine-t.
Az már ebből a rövid életrajzból is érzékelhető, hogy Philippine-nek küzdelmes élete volt, és hogy útja komoly kihívásokon és sok szenvedésen keresztül vezetett. Lelki alkatát, belső hozzáállását életének három fontos eseményén át közelíthetjük meg.
A grenoble-i mártírok
A francia forradalom majd a terror évei alatt a vizitációs kolostorból elűzik az apácákat, az épület pedig börtönként működik. A politikai foglyok között számos rend elöljárója, papok, szerzetesek is vannak, köztük Revenaz és Guillabert abbék. Philippine rendszeresen látogatja a börtönt. Látogatásai során Revenaz atya igen nagy hatást tesz rá, ahogyan végtelen részvéttel és irgalommal tekint a többi fogvatartottra, a besúgókra, de még a hóhérokra is. Az ő tanúságtétele nyomán Philippine az Isten igazságosságát ebben a kiapadhatatlanul irgalmas és túláradóan szerető tekintetben ismeri fel.
1794. június 26-án Revenaz és Guillabert abbékat lefejezik Grenoble központi terén. Philippine nagy valószínűséggel szemtanúja a kivégzésüknek. Később, 1818-ban azt írja Magdolna Zsófiának, hogy e két pap mártíriuma megerősítette benne azt a vágyat, hogy őket utánozza, hogy az amerikai indiánoknak szentelje életét.
Az az „áldott éjszaka”
Alig fél évvel a Szent Szív Társaságban tett fogadalma után, 1806 nagycsütörtökén, az Oltáriszentség előtti virrasztása alatt az Úr egyértelművé teszi Philippine számára, hogy az amerikai kontinensre hívja őt. Levelében a következőket írja erről Magdolna Zsófiának:
„Ó, áldott éjszaka! Egész éjjel az Újvilágban voltam, de jó társaságban utaztam oda. Először gondosan összegyűjtöttem Jézus kiontott vérének minden cseppjét az Olajfák hegyén, a helytartóságon, majd a Kálvárián; megragadtam Őt az Oltáriszentségben, szorosan magamhoz öleltem, és mindenhova elvittem kincsemet, hogy szétszórjam, minden félsz nélkül, hogy kimeríthetem. Xavéri Szent Ferenc is mellettem állt, hogy termővé tegyük ezt az értékes magvetést, ő Isten trónjának lábához járult, és kérte, hogy nyisson számunkra új, megvilágosításra váró területeket. Régis Szent Ferenc volt az utazók vezetője, és még sok más szent is, akik látják az Isten dicsőségét. Végül minden a legjobban alakult; szívemben nyoma sem volt semmiféle szomorúságnak, még szent szomorúságnak sem, hiszen úgy tűnt, hogy Jézus Krisztus érdemeinek új alkalmazása valósul meg.
Így igen gyorsan, s minden fáradtság nélkül telt el az éjszaka tizenkét órája, jóllehet mindvégig térdeltem. Előző este nem hittem volna, hogy akár csak egyetlen órát is kibírok majd.”
Margaret Mary Nealis rscj festménye
Új spirituális út az Újvilágban
Philippine, négy nővértársával együtt, 1818 márciusában vág neki az Atlanti-óceánnak a Rebeka nevű hajó fedélzetén. Az utazás 70 napig tart; Philippine ekkor 49 éves. A tengeri utazás korabeli körülményeit és kockázatait ma nehéz elképzelnünk; útjuk során Philippine-nek szembe kell néznie a saját gyengeségével, kicsiségével, és az ember halandó mivoltával, így mind mélyebben érti meg, mit jelent „mindent odaadni”. Néhány feljegyzését idézzük:
„A tengeri betegség valóságos betegség. Azontúl, hogy egymás után négyszer-ötször kell hánynia az embernek, a fejre éppúgy hatással van, mint a gyomorra. Semmire sem vagyunk képesek, alig vannak gondolataink.”
„Mindez nem túl szórakoztató, amikor egyáltalán nem látjuk Istent a viharban.”
„Ezalatt az utazás alatt Isten minden hiúságot kiirtott. Áldom Őt mindezért!”
Az óceánon való átkelés után New Orleans-be érkeznek, de pár hét pihenés után tovább indulnak a Mississippi-n felfelé hajózva Saint Louis felé. Ezúttal 40 napba telik az út a Franklin nevű gőzhajón. Saint Louis-ba érkezve Philippine-nek azzal kell szembesülnie, hogy a helyi püspök iránymutatása szerint küldetése nem az „indiánokhoz”, azaz az őslakosokhoz szól, hanem a gyarmatosító fehérekhez, az „amerikaiakhoz”. Erről így ír:
„Úgy álltam előtte [ti. a püspök előtt], mint egy szikla, amit vésni kezdenek. Csukott szemmel haladok; a Gondviselés megnyitja majd az utat, ha úgy tetszik neki.”
William J. Schickel festménye (1974)
Szállásuk nem készült el érkezésükig, így, bár Philippine máshova menne, a püspök az „Isten háta mögötti” Saint Charles-ba küldi őket. Társaival szegénységben, nehéz fizikai munkát is végezve, faji előítéletek és konfliktusok közepette, egy rabszolgatartó társadalomban kezdik élni és terjeszteni a Szent Szív lelkiségét, és Philippine számára egyre világosabb, hogy az ő mártíromsága nem lesz dicsőséges, így ír erről:
„Minden tövisét érzem a helyzetnek, amiben vagyunk. Mindeközben béke van bennem, és kész vagyok elveszíteni a dicsőséges mártíromság reményét, hogy elnyerhessem a fájdalmak, az ellentmondások és a megaláztatások mártíriumát.”
Álmai és illúziói szertefoszolván, Philippine kész felismerni és elfogadni, mire választotta őt ki valójában az Isten. Élete nehézségeiben mind jobban Afelé fordul, aki őt kiválasztotta, és Jézus Szívébe helyezi minden bizalmát. Hűséggel és alázattal tart ki a Szent Szív Társaság küldetésében – a földrajzi távolság, a kommunikáció nehézsége, és egyéb hatalmas kihívások során is. Misszionáriusi lendülete nem apad el, és a „lelkek megkülönböztetése”, a discernement marad mindvégig az iránytűje.
Élete végén, amikor már 70 éves is elmúlt, két évet tölt végül a potawatomi indiánok között, idősen, betegen. Jelenléte mégis meghatározóvá válik az indiánok számára; úgy emlegetik, hogy „az asszony, aki állandóan imádkozik”.
(Ez az írás Marie-France Carreel RSCJ Une foi indéfectible en La Providence című előadása alapján készült.)
