Konstitúciónk szerint „karizmánk Jézus Szívének megdicsőítésére szentel minket…” (4§). De mégis mit jelent ez? És hogyan lehetséges egyáltalán?
A biblikus hagyomány segít, hogy ki tudjuk fejezni, és meg tudjuk közelíteni rendünk létének értelmét. Az Ószövetségben „Isten dicsősége” nem más, mint az isteni élet intenzitásának megmutatkozása, szentségének felragyogása. Mózes látni szerette volna Isten dicsőségét, és Isten a hegyen elvonult előtte „egész fényességével”, és kimondja neki a kimondhatatlan Jahve nevet. (Kiv 33,18–23). Ez a dicsőség Isten irgalmas és hűséges szeretetének sugárzása:
Az Úr elvonult előtte és ezt mondta: „Jahve, Jahve, irgalmas és könyörülő Isten, hosszantűrő, gazdag kegyelemben és hűségben”. (Kiv 34,5–6).
Megdicsőíteni Istent nem más, mint felfedni, megmutatni ezt az irgalmas és hűséges szeretetet, és hagyni, hogy ez egész jelentőségével [súlyával – az eredeti héber szó ugyanis ʼsúlyʼ–t, ʼtömegʼ–et jelent] hasson ránk és (általunk is) a világban.
Szent János az evangéliumában gyakran beszél Krisztus dicsőségéről. Ez a dicsőség láthatóvá vált, Jézus imájának tárgya volt, és a tanítványok ennek a dicsőségnek válnak alkotó munkatársaivá (l. Jn 17). „Megdicsőíteni Jézus Szívét” nem más, mint dicsőséget (azaz jelentőséget, elsőbbséget) adni „Isten szeretetének (…), amelynek számunkra Jézus Szíve a forrása és jelképe” (Konstitúció 3§). Cselekvésről van tehát szó: dicsőíteni Krisztust, azaz az Ő dicsőségét cselekedni azáltal, hogy felfedezzük és nyilvánvalóvá tesszük a Feltámadott Krisztus életét.
(Françoise Greffe rscj Une religieuse du Sacré-Cœur et sa tradition spirituelle című írása alapján)