Isten Szíve az emberért dobog. Azt is mondhatjuk, hogy a szíve elfacsarodik, ha olyan embereket lát, akikhez mindig szeretettel fordult, és akik mégis újra meg újra eltávolodnak tőle és saját utakat keresnek. Ozeás könyve valóságos szeretet-dráma, amelyben számomra a legszebb szavak olvashatók. Isten az orcájához emelte Izraelt, mint a szülők, járni tanította, szeretetében magához vette a népét.
Aki nevelt fel gyermeket, az pontosan tudja, mit jelent ez. Nem véletlen, hogy a héber irgalmasság szó etimológiailag az anyaság szóban gyökerezik: rachamin a rechem többesszáma, aminek a szó szerinti jelentése anyaméh, a szó töve pedig a cham, azaz a melegség. „Isten irgalmassága tehát anyai, magába rejtő, óvó. Egy hely, ahol növekedhetünk. „Az életre szeret minket!” Ezt a mondatot találtam az irgalmasság témájához a Wikipedián.
„Az életre szeret minket!” Egy archaikus kép, amely mélyen, a létünk gyökerénél szólít meg minket, amely sokkal többet jelent, mint a megbocsátás, és az Isten meleget és életet adó anyaiságát mutatja meg. Mi talán nem fordulnánk mindig újra a gyermek felé, még akkor is, amikor olyan utat választ, amelyet nem értünk, vagy amely bajjal fenyegeti? Isten azt mondja: „De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad.” (Iz 49,15)
Ugyanebben az értelemben mondja Ferenc pápa az irgalmasság éve alkalmából kiadott bullájában: „Isten irgalmassága nem elvont eszme, hanem konkrét valóság, amellyel kinyilvánítja szeretetét, mely olyan, mint egy atyáé és anyáé, akik szívük mélyéig megindulnak gyermekeikért. Valóban állíthatjuk, hogy „szívbéli” szeretet. A bensőből fakad, mint mély, természetes érzés, melynek összetevői a gyöngédség és az együttérzés, az elnézés és a megbocsátás.”
Ilsemarie Weiffen RSCJ