„Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek. Őt ugyanis az Atyaisten jelölte meg.« Erre azt kérdezték tőle: »Mit tegyünk, hogy Isten tetteit cselekedjük?« Jézus azt felelte: »Isten tette az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.« Erre megkérdezték tőle: »Milyen jelet viszel végbe, hogy lássuk és higgyünk neked? Mit cselekszel? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint írva van: `A mennyből adott nekik kenyeret enni’« {Kiv 16,4}. Jézus ezt válaszolta: »Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adott nektek mennyből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyből való kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak.« Ekkor azt mondták neki: »Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!« Jézus azt felelte nekik: »Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.” (Jn 6, 27-35.)
Az idézett szakaszból az utolsó mondatokkal szeretném kezdeni az elmélkedésünket. „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.” Az „én vagyok” –„ Έγώ είμι” kijelentés felidézi bennünk azt a jelenetet, amikor Isten bemutatkozott Mózesnek a csipkebokornál. Mózes megkérdezi Istent, hogy kire hivatkozzon, amikor majd visszatér a zsidó néphez, mint Isten küldötte. Kinek a nevében beszéljen, kire hivatkozzon? Isten ezt válaszolja: Én vagyok, aki vagyok/ Az vagyok, aki van (Kiv 3,14). Isten meghatározza a lényegét, ő az Élő, ő az örök. Jézus az „én vagyok” kijelentéseiben saját lényegét határozza meg. Azt a lényeget, amit az Atyától kapott, ahogyan az Atya nekünk őt bemutatni akarja, és ami egyben az Atyát is bemutatja számunkra. Ő az, aki az életet adó, az életet teremtő erő, akin az Atya pecsétje van. Jézus az, aki táplálni tudja az életünket, de ugyanakkor ő maga a táplálékunk is. Ezért kell hozzá mennünk, újból és újból visszatérni hozzá, míg meg nem érünk arra, hogy mindig nála maradjunk. A folyamatos visszatérés Jézushoz azt jelenti, hogy, megtanulunk mindent hozzá viszonyítani. Benne és általa keressük életünk értelmét. Azaz, teljesen elfogadjuk őt, a személyét, a tanítását, önátadó életét – mely nem nélkülözi a fájdalmat és nehézséget -, a kereszthalálát, feltámadását és az Eukarisztiában elrejtőzött létét is.
Jézus ígérete: ha hozzá megyünk nem fogunk éhezni és szomjazni. Ebben az ígéretben visszacseng a nyolc boldogság mondása is: „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.” Lelki szükségletünk, hogy mindannak, ami életünk során ért bennünket megtaláljuk a jelentését, életünk igazságát megértsük. Jézus erre a belső vágyunkra akar válaszolni, amikor magához hív, hogy általa és benne értsük meg külső és belső történéseinket.
Bizalommal megyünk hozzá. De olykor egyáltalán nem a teljesség vágyával, hanem az idézett szövegben látott zsidókhoz hasonlóan, jólétünk szükségleteinek beteljesítése miatt, „add nekünk ezt a kenyeret”, azaz gondjaink, problémáink oldódjanak meg, betegségeinkből gyógyuljunk fel és így tovább. Jézus életét ismerve látjuk, hogy ezektől a kérésektől nem zárkózik el, sőt segít; de mindig felajánlja a többet, mégpedig a lélek gyógyulását, a lélek táplálását az örök életre. Ez a táplálék, ez az ital pedig az, ami a szorongatottság közepette sem apad el, hanem belőle táplálkozva át tudunk kelni életünk megpróbáltató szakaszain. Gyümölcse pedig – bármilyen körülményben – az Isten jelenlétébe vetett hit és bizalommal teli lélek lesz.
Csókási Anna RSCJ