1883-ban száz magyar család – Simor János bíboros hercegprímás támogatásával – kérte a Szent Szív Társaság általános főnöknőjétől, Adele Lehontól a rend magyarországi letelepítését. Ezt követően került sor az alapításra. Az általános főnöknő Maria Mayert, az osztrák vikáriátus akkori vezetőjét bízta meg ezzel a feladattal. Ő három Sacré Coeur nővért küldött Magyarországra Ausztriából, hogy megkezdjék a lánynevelést és oktatást.
A Szent Szív Társaság első budapesti intézete a Városligetben, az István út (ma Ajtósi Dürer sor) 51. szám alatt lévő Deák- villában kezdte meg működését, amely egy nagy fákkal sűrűn beültetett telken helyezkedett el. 1897-től nyilvános polgári iskola alakult az intézetben, amelyet idegen nyelvi órák, valamint erkölcsi és esztétikai tanulmányok egészítettek ki. 1936. szeptember 1-én az intézet a Philippineum nevet vette fel. 1940. júniusában folytak le az első érettségi vizsgák.
Időközben a Társaság – létesítendő iskola számára – megvette a Mikszáth Kálmán tér és a Reviczky utca sarkán álló háromemeletes saroképületet, a Révay palotát és az István úti intézetből kinövő oktatás itt is elindult 1917. októberében. Ez lett a Sophianum Leánygimnázium, 1918-ra már kialakult a nyolc gimnáziumi osztály, 250 fő fölé nőtt a létszám. (…)
A Sophianum töretlen népszerűséggel működött egészen a 2. világháborúig. A háború idején több bombatalálat érte az épületet, majd 1944-ben a Svéd Vöröskereszt és XII. Pius Pápa menlevele alapján vatikáni védnökség alá került. Budapest ostroma idején a növendékeknek és zsidó nőknek és gyerekeknek védelmet nyújtott. Szintúgy a Philippineum és a rend tuladonában lévő budai Szent József villa is.
Az 1944-45-ös tanév az ostrom miatt megszakítással, de nagy reményekkel indult. Tervek születtek az iskola bővítésére, a Károlyi-Csekonics palota megvételére. 1948-ban azonban – a többi egyházi iskolával együtt- államosították, az oktatási miniszter csak arra adott engedélyt, hogy a tanévet befejezzék. Miután az államosítás által a Társaság legjelentősebb küldetése, az ifjúság nevelése lehetetlenné vált, a legfőbb elöljárók úgy határoztak, hogy a két nagy budapesti házban élő rendtagok elhagyják az országot. Szinte valamennyi nővérnek (többségük külföldi állampolgár volt) sikerült útlevéllel kiutazni Magyarországról, és valamelyik ausztriai rendházban folytatták szerzetesi életüket. A 12 fős noviciátust Olaszország fogadta be. A Philippineumot 1949. májusában kellett a nővéreknek végleg elhagyni.
Az egyre kisebbé zsugorodó nővérközösség (11 nővér) utolsó szálláshelye a Múzeum utca 19.-ben volt, innen szállították őket teherautón 1950. június 18. -a éjjelén Egerbe, egy internálótáborba, ahová összesen 85 szerzetest hurcoltak öt rendből. A rend-feloszlató törvény kihirdetése után a nem magyar állampolgárokat kiengedték külföldre. Az itt maradók közül négyen 1952-ben megpróbáltak átszökni a határon, sikertelenül, ezért börtönbe kerültek. Végül 1956-ban tudták elhagyni az országot.
(Forrás: A Szent Szív Társaság – Sacré Coeur – története 1800-tól napjainkig Korda, 2019. p. 587-591)