Carol Bieleck RSCJ : Lélegezni a víz alatt
A tengerpartra építettem a házam.
Nem a fövényre,
ne hidd, hogy futóhomokra.
Kőből építettem.
Sziklaszilárd ház
a viharos tenger partján.
És megismerkedtünk, a tenger meg én.
Jó szomszédok lettünk.
Nem mintha túl sokat beszélgettünk volna. Találkozásaink csendesek voltak.
Tiszteletteljes távolságból,
a homok-kerítés felett fürkésztük egymás gondolatait.
Mindig ott volt köztünk a fövenyhatár,
örökös kerítésként nyújtózott a homokos part.
Aztán egy szép napon
– máig sem tudom, hogy történt –
megindult a tenger.
Figyelmeztetés nélkül,
hívatlanul.
Még csak nem is hírtelen és sietve, csak végigcsordult a
homokon,
mint a bor.
Nem úgy mint ahogy a víz folyik, hanem ahogy a vér csurran.
Lassan, de megállíthatatlanul.
Lassan, ahogy a nyílt sebből buggyan elő a vér.
És menekülésre gondoltam, és vízbefúlásra és halálra.
És miközben töprengtem, a tenger egyre magasabbra
kúszott,
míg végül már az ajtómig ért.
És akkor már tudtam, hogy nincs menekülés,
sem halál,
sem fulladás.
Mert amikor eljön a tenger, hogy véget vessetek a jószomszédságnak,
a barátságos távolságtartásnak,
akkor a házadat korallkastélyra cseréled,
s megtanulsz lélegezni a víz alatt.
