“Kerestem, akit szeret a lelkem”

Heim Kata hivatástörténete

Azt hiszem, minden hivatástörténetben meghatározó az első meghívás élménye, és az az út, ahogy először megszületik bennünk a vágy, hogy talán szerzetesként lenne jó követni Jézust és szolgálni az Isten vágyát, akaratát. De ha az évek során nem történik más, nem teszem meg azokat a lépéseket, amik rajtam múlnak, elhalványul ez az emlék, és már csak egy szép történet marad, aminek nincs többé hatása az életemre. Ezért azt gondolom, a hivatástörténetek első részét követnie kell egy másodiknak, amely azt mondja el, hogy mi segít abban, hogy valaki benne maradjon egy megtalált hivatásban. Remélem, egyszer azt is megírhatom. Addig is fogadjátok szeretettel az első felét.

Nagyon furcsa volt, amikor 5 és fél évvel ezelőtt először kimondtam, hogy elsőfogadalmas Sacré-Coeur nővér vagyok. Életem első 36 évében ugyanis állítottam, hogy soha nem akarok szerzetes lenni és nem akarok külföldön élni. Egy idő óta már óvatosabban fogalmazok.

Kamasz koromtól kezdve szerettem volna Istent sugárzó, másokért élő ember lenni – csak épp nem az voltam, és úgy láttam, hogy nem is leszek soha, hisz inkább egy depresszióra hajló, morgós, bátortalan, önbizalom-hiányos lány voltam, aki alig mert szóba állni másokkal. Kicsit irigykedve és vágyakozva néztem azokra a fiatalokra, akik tudtak tanúságot tenni a hitükről, és lelkesen, örömmel és nyitottan fordultak a többi ember felé.

Istenkapcsolatom elmélyülésében sokat köszönhetek a nyári ifjúsági püspökszentlászlói lelkigyakorlatoknak. Ezek a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok nagyban segítettek, hogy ne csak szellemileg, de lelkileg és emberileg is fejlődjek, kinyíljak.

Egy alkalommal megtapasztaltam, hogy Isten valóban szeret, önmagamért, és nem azért, amit teszek. Ez olyan nagy változást hozott az életembe, amit nem én tettem, hanem csak észrevettem: nyitottabb lettem másokra, már nem vártam, hogy ők vegyenek észre, segítsenek, szeressenek, hanem én léptem az emberek felé és próbáltam őket meghallgatni, segíteni, szeretni. Ennek hatására egyre jobban éreztem magam, s így egyre többet mosolyogtam. Néhány év után pedig azt éltem meg, hogy már olyannak látnak mások, amilyen egykor nagyon szerettem volna lenni. Ekkor értettem meg, amit Nemes Ödön jezsuita atyától sokat hallottam, hogy mély vágyaink megegyeznek Isten vágyával velünk kapcsolatban.

Egy másik lelkigyakorlatos élményem is meghatározó maradt: Egyik nap sokat sírtam, hogy nem akarok szerzetes lenni, ám estére Isten megnyugtatott, hogy ő semmi olyat nem vár tőlem, amit én nem szeretnék. Szabadon hagyott, nem kényszerített, és talán épp ez kellett ahhoz, hogy – ugyan jó néhány évvel később – végül mégis meg mertem engedni a lehetőségét, hogy talán egyszer szerzetes legyek. Amint kinyitottam erre a szívem, meglepő dolgok kezdtek történni velem.

9 és fél évvel ezelőtt, Mária Magdolna napján szívembe markolt a napi olvasmány egy mondata az Énekek énekéből: „Keresem, akit szeret a lelkem” (Én3,2).  Erre a megfogalmazott vágyra válaszul Isten nagyon közel jött hozzám, átölelt és beborított szeretetével. Nem tudom ezt másképp megfogalmazni. Ez az élmény nem egyszeri alkalom volt, hanem azokban a hetekben gyakran ismétlődött a legprofánabb helyeken is (pl. a tengerben fürödve). Isten velem volt. Ekkor megfogalmazódott bennem, hogy engem soha senki nem szeretett még így és nem is fog. Felmerült bennem, hogy miként tudok én válaszolni erre a hatalmas szeretetre? Kellett még néhány hónap, amíg elhittem, hogy nem fog elmúlni az a vágyam, hogy szerzetes legyek. Majd különösebb keresés nélkül – az interneten olvasott hivatáskurzus hirdetésén keresztül – eljutottam a Sacré-Coeur (Szent Szív) nővérekhez, ahol ez első pillanattól fogva úgy éreztem, itt van a helyem, és ez a meggyőződés azóta egyre tovább mélyült bennem, mert „megleltem, akit szeret a lelkem” (Én3,4).

Róma, Anyaház 2018.dec. 31. Isabelle Lagneau RSCJ-vel